Elgondolkodtató, hányféle fotópapírt lehetett kapni. Talán a könyv 1910-20 közötti, amiből scanneltem, tehát akkor. Mik is ezek?

Alboidin papír (Protalbinpapier, Protalbin paper) 1897-ben Léon Lilienfeld Bécsben fejlesztette ki. Növényi (gabona) fehérje felhasználásával gyártott kötőanyagú, "emulziós" kimásolópapír baritréteggel. Megjelenése leginkább a gyakoribb celloidinpapírra emlékeztet, attól csak nagy gyakorlattal vagy cseppteszttel különböztethető meg. Kötőanyaga alkoholban oldódik. Matt felülettel is gyártották. Első gyártója a Wiener Chemisches Werke, Dr. Jolles and Lillenfeld & Co., ezután 1900-tól a Protalbin Werke AG Bécsben és Drezdában. 1902-től az 1920-as évekig tartott használatának fő időszaka.
 

Aristopapír (Zselatinos kimásolópapír) (Aristopapier, Gelatine POP)

Zselatin kötőanyagú, kimásolópapír. "Emulziós", baritréteges. Abney, William de Wiveleslie (1843-1920) írta le először 1882-ben, 1885-ben (Ilford Ltd.) már gyárban készítik. Érdekesség, hogy a Printing Out Paper vagyis magyarul a kimásolópapír kifejezés az egyik ilyen Ilford gyártmányú papír márkanevéből származik. Eredetileg a kollódiumos kimásolópapírt (ld.: celloidin) nevezték Aristotípiának ( Paul Eduard Liesegang, 1884, Düsseldorf, A görög aristos [legjobb] és tupos [típia} szavakból összeállítva) később kezdték használni e nevet a zselatinos kimásolópapírokra. Képe az albuminpapírnál kontrasztosabb a celloidinnál lágyabb volt. Különböző felületekkel készítették. Fényes változatát üveglapon szárították, melyet a felragadás megelőzésére ökörepével kezeltek. Eleinte az albuminpapíréhoz hasonló vékony papíron gyártották és kartonra ragasztva alkalmazták. Nem tévesztendő össze a zselatinos sóspapírral ahol a képalkotó ezüst nem a zselatinban szuszpendálva hanem annak felületén helyezkedik el (a zselatin enyvezőanyag nem kötőanyag). A Kodak az 1980-as években is gyártott még ilyet (Proof paper). Az ugyancsak zselatin kötőanyagú és emulziós előhívópapíroktól kb. 40 000 szeres nagyításban lényegesen finomabb szemcsézete s többnyire barna színe alapján különböztethető meg. A pigment papírtól pedig ezüsthalványító cseppteszttel. Egyéb kimásolópapíroktól a pozitív vizes és a negatív aceton, alkohol cseppteszt révén különböztethető meg.
 

Előhívópapírok (Entwicklungspapier, Developing Out Paper/DOP)

A napfénypapírok helyébe léptek néhány évtizedes átmeneti periódus után. Míg a napfény- vagy kimásolópapírokon a fény hatására közvetlenül jelenik meg a kép, addig az előhívópapírokon nevükhöz híven az előhívás során jön létre (az ehhez szükséges) ezüstredukció. A nagyobb érzékenységük, időjárástól független (műfényes) megvilágíthatóságuk, nagyítások készítésére is alkalmas voltuk, tömeges kidolgozásra való alkalmasságuk, nagyobb tartósságuk révén lettek közkedveltek. Kötőanyaguk általában zselatin, lényegében a mai analóg anyagok megfelelői. Megjelenésük előtt is voltak hasonló, bár széleskörű felhasználásra nem került hasonló anyagok. Például a talbotípia negatívanyagát is használták pozitívkészítés céljaira (ha nagyítást akartak készíteni egy negatívképről, kamera segítségével). Az ezüst-bromid papírt (mely már nagyítások készítésére is megfelelő érzékenységű) P. Mawdsley találta fel 1873-ban,és 1880-ban már gyártották. Ezüst-klorid előhívópapírt Eder és Pizzighelli írt le 1881-ben. 1890-ben került forgalomba. Csak kontaktmásolásra használták alacsony fényérzékenysége miatt. A klorobromid papírt 1883-ban, Eder leírása alapján vezették be, ennek másoló- és nagyítópapír változata is ismert. A többihez képest meleg, barnás tónusai miatt a piktorialista korszak fotográfusai (is) kedvelték. Speciális válfaj volt a jód-ezüst érzékenyítésű másolópapír mely zöldesfekete színben volt előhívható és megvilágításához napfényt ajánlottak (spektrális érzékenysége inkább a rövidebb hullámhosszú fényre volt nagyobb). Ilyen papírt a megszűnt váci Forte cég is gyártott a XX. század közepetáján Verdita márkanéven. Ugyancsak különleges változat volt és valószínűleg nem terjedt el, a XX. század elején Németországban gyártott Janus márkanevű ezüst-foszfát érzékenyítésű papír. A fenti papírokat különféle felületekkel, különböző színű és vastagságú hordozókon gyártották. Felhasználásuk során egyes esetekben különféle színezési eljárásoknak vetették alá. Ezekkel a kész kép denzitásának színe megváltoztatható volt (barnára, kékre, zöldre, vörösre, stb.) illetve a képek tartósságát is befolyásolhatták. Jellegzetes károsodásuk, különösen az ezüst-bromid alapúaké, a képek szélétől befelé haladó, főleg a sötét tónusokon jelentkező fénylő felületű ezüstkiválás. Kamera-reprodukción bipolarizációval tüntethető el, ill. digitalizált képen képmanipulációval. Bővebben lásd: ezüstkiválás.
 

Celloidinpapír (Kollódiumos kimásolópapír) (Zelloidin papier, Collodion POP)

Kollódium kötőanyagú napfénypapír. 1864-ben George Wharton Simpson irja le és 1867-től Obernetter tökéletesítése révén gyárilag előállíthatóvá válik. (Eleinte kész, baritált papírra a --kollódiumkorszakban tanult módon felvíve a réteget-- házilag is készítették) Eredetileg ezt, a kollódiumos kimásolópapírt nevezték Aristotípiának ( Paul Eduard Liesegang gyártotta 1884-től, Düsseldorfban e néven) később kezdték használni e nevet a zselatinos kimásolópapírokra is (ld.: aristopapír). Emulzióspapír. Forgalomba kerülése után pár évvel, 1868-ban már baritálva készült. Fényes felületét "homálymázzal" mattították, de matt változata is készült (e célból baritrétegéhez rizs, arrow-root, stb. keményítőt adagoltak). A celloidin volt a legkeményebb gradációjú képet adó kimásolópapír. Különösen kemény volt Rembrandt márkájú változata. Az 1930-as évekig használták. (Pl.: Kodatone márkanéven a Kodak még az 1930-as évek közepén is gyártotta) Ez volt az első nagyüzemben gyártható emulzióspapír. Jellegzetes fényű, "dunsztos" tapintású felületéről, gyakran kékes baritrétegéről és ennek révén hideg barna tónusáról ismerhető fel. Felülete könnyen sérül. A hazai vizitkártyák, kabinetportrék jelentős része 1880 körültől erre készült.

Flesch Bálint: Fototechnika-Történeti (Egészen) Kis Lexikon, ARCHALTFOTOKONZERV, 1987-2009