A legmeghatárózóbb kiállítás, amit eddig láttam, egy festészeti kiállítás volt, Armand Hammer gyüjteményéből volt látható pár kép. Itt láttam először Van Gogh képet. Addig azt olvastam, hogy Van Gogh minden idők legnagyobb koloristája, de nem értettem, könyvekből láttam egy izgága, össze-vissza mázolmányt, rajzolni meg nem igen tudott. Nem, de amikor megálltam a kép előtt 2-3 méterrel (annyit tudtam, hogy egy Van Gogh képet nem szerencsés közelről nézni) földbe gyökerezett a lábam, és megértettem, miért a legnagyobbak egyike? A másik letaglózó élmény ugyanitt ért, egy Rembrant képen 5-6 méterről láttam egy csipke kézelőt, nagyon finoman megfestve, na ez 7, azaz hét ecsetvonással volt megfestve. Ekkor rá kellett jönnöm, hogy festő nem lehetek. Desszertként még a legkedvesebb festőm, Henri de Toulouse-Lautrec litográfiai eljárással készült plakátja volt kiállítva, a La Goulue a Moulin Rouge-ban (1891), na innentől éreztem, itt nincs sok keresnivalóm. Talán ezért fotózok, ott nem sokkolt még ennyire semmi. Miért ez a bejegyzés? Mindent le kell ellenőrizni, meg kell tapasztalni, akkor lehet véleményt formálni, ami természetesen változhat. A kreativitás csak a már megélt információk újra összerakásából áll, a semmiből nincs kreativitás.