2004-ben volt egy Salgado kiállítás a Ludwig Múzeumban (még a Várban). Talán, nem is talán az általam látott legjobb, legszinvonalasabb kiállítás volt. Pedig láttam néhány fotókiállítást. Ennek a katalagusában jelent meg ez a cikk.

Sebastiao Ribeiro Salgado művészete nem egyszerűen arra példa, hogyan válhat a fénykép, ez a profán dokumentáló eszköz a művészi igazság hordozójává, hanem azt mutatja meg, hogy létezik az egyetemes művészetnek olyan kifejezési eszköze, olyan nyelve, amelyet a fotográfiánál jobban senki sem beszélhet. Hiszen a legegyedibb, a köznapi, "földhöz ragadt" valóság semmilyen fikciós művészetnek nem lehet úgy megtermékenyítő kiindulópontja, mint a fotónak. Salgado művészetében nyer igazi értelmet a fényképezés annyit kárhoztatott valóságot másoló - a XIX. századi vádak szerint "majmoló" - természete.

A több mint másfél évszázados fotótörténetben a fényképet artisztikus szándékkal készítők valamilyen módon mindig megküzdöttek azzal az - előnnyel vagy hátránnyal, ki-ki hogyan élte meg alkotóként - áthághatatlan ténnyel, hogy a fényképezőgép alapvetően azt adja vissza, amit elébe tárnak. Hiába megrendezett a látvány, hiába manipulált a végeredmény, hiába az utólagos közbeavatkozás, hiába iktatjuk ki magát a kamerát, a fényképezésnek mégis veleszületett sajátossága a dokumentálás. Értékes és tisztelnivaló művészi eredmények születtek és születnek ma is abból a sziszifuszi küzdelemből, amit művészileg skizofrén helyzetben küszködő fotográfusok folytattak és folytatnak a fénykép megörökítő természete ellen. Ám a fénykép ellenszegül, s folyton vallomást tesz, mint egy hívatlan tanú...
Salgado - nagyszerű elődök nyomdokain haladva - nem akarja elhallgattatni ezt a beszédes tanút, hanem hosszú, türelmes munkával faggatja egy életen át. Ő pontosan tudja, hogy a fénykép mire képes. Tisztában van azzal, hogy a fénykép, mint tanú, ha engedik vallomást tenni, bizonyos esetekben képes túltenni mindenki máson. S azt is nagyon jól tudja, hogy igazi érték csak úgy teremthető, ha a kezünkben lévő eszközt arra használjuk, amire alapvetően való...
Salgado teljességre törekszik. A lehetetlent célozza. Globális korunk Emberi színjátékát. Éppen a munkájának eszköze, a fotográfia kényszeríti erre. Neki az összes pillanat kell, minden, ami a nagy, igaz vallomásban szerepet kaphat. Hét éven keresztül járta a latin-amerikai falvakat, és tizenöt hónapig tartózkodott az éhezők közt a Szahel-övezetben, tíz évig kutatta a kétkezi munka dokumentumait, s évekig követte a migráció útjait. Ahhoz a művészi mutatványhoz, amire ő képes, a valóság szinte enciklopédikus feltárása szükségeltetik. Térben és időben korlátlan mozgásszabadságot kell adnia magának. Sem a percek, órák, sem a kilométerek nem takaríthatók meg. Különben megbillen a kényes egyensúly, s a primer dokumentum ereje, a valóságot vitathatatlanul hitelesítő, igazoló képessége csorbul, bántóan előtérbe kerül az alkotó, a gondolatiság, az életanyag hiányát kifoltozó absztrakció. Az enciklopédikusság hiányában a salgado-i művészi fénykép esztétikumát hordozó valóságszövet kellő sűrűsége hiányozna. Azonnal előbukkanna a hamis pátosz, a valóság ürügyén előadott önmutogatás. S a befogadó máris megkönnyebbülhetne, távoli kuriózumként, egyediségként, valóságcserépként felejthetné el mindazt, amit az emberiség jelenkori története címén mutatnak neki, mint egy-egy sajtófotókiállítás után, vagy "tiszta művészetként" szemlélhetné a szüzsét. A nagy, filozofikus gondolatot hordozó realitás illusztrációvá... fokozódna le. Így a tanult és igényes néző kellő távolságot tarthatna a modern kori művészetet folyton csak megzavaró valóságtól. A lényeg szempontjából mindegy is volna, hogy virágcsendéletet lát-e, vagy a világ menekültjeit, hiszen olyan érdeklődő, de független kívülállóként vizsgálhatná a látványt, mint a megpiszkált hangyabolyt.

(fotoklikk.hu, részlet a Ludwig Múzeumbeli kiállítás katalógusában megjelent írásból.)