Hatvanas évek…

Kepes György jó harminc év után, a hatvanas években jött először haza, Magyarországra. Ferihegyen a vámos megkérdezte tőle, hozott-e valamit ajándékba a családnak. – Csak két képet, amit én festettem – felelte nagybátyám. – Mit ábrázol? – kérdezte a vámos. Nagybátyám elgondolkodott: – Nincs rajta se ember, se táj. – Szóval, nem ábrázol semmit – szögezte le a vámos. – Megnézném. Nagybátyám szétnyitotta a kartondobozt, a vámos belekukkantott, majd gúnyosan elhúzta a száját. – Ezt hozta a családnak?! Lesz nagy öröm! – aztán elfordult, ne lássák, hogy mindjárt megpukkad a röhögéstől. „Vén bolond, gondolta, ahelyett, hogy farmert és rágógumit hoztál volna a gyerekeknek…” Amikor aztán néhány évvel később, az első nagy hazai kiállítás után nagybátyám itthagyott egy-egy képet ajándékba szüleimnek, nővéremnek és nekem, alig tudtuk kifizetni a vámot.

Hetvenes évek…

A hetvenes években jártam először Amerikában. Lázadó amerikai unokatestvéreim látványosan fittyet hánytak apjuk művészetére és tudományára, nagybátyám örült, hogy végre van valaki a családból, aki boldogan hallgatja a történeteit. Uzsonnára Gropius nénihez vittek vendégségbe. Walter Gropius, a Bauhaus zseniális alapítójának özvegye abban a villában élt, amit még a férje tervezett. Eredeti Breuer-bútorok a szalonban, mint nagybátyáméknál is, a falakon Klee, Moholy-Nagy, Kandinszkij, Kepes művei. Miközben a Sacher-tortát falatoztuk – Gropius néninél mindig Sacher-torta volt uzsonnára, ha vendégek jöttek –, hallgattam a beszélgetést: „Jó fiú volt Kandinszkij, emlékszel, amikor... ez a Moholy-Nagy nagyon tehetséges volt, de elviselhetetlen fráter…”. Rólam teljesen megfeledkezve beszélgettek, én meg úgy éreztem, mintha egy időgép fél évszázaddal visszaröpített volna az időben. Napokig olvasgattam nagybátyám könyvtárában, régi fotók, festmények, kézira-tok, folyóiratok között kutattam a dolgozószobájában és a pincében. Micsoda élmény lehetne ez másoknak is, gondoltam.

Nyolcvanas évek...

A nyolcvanas évek végén Mengyán Andrással, az Iparművészeti Főiskola akkori dékánjával ismét Kepes György pincéjében kutattunk. Sikerült rábeszélni nagybátyámat és unokatestvéreimet, hogy a Kepes-művekből – festményekből, rajzokból, fotókból, fotogramokból, könyvekből, dokumentumokból – ajándékozzanak hazai gyűjteményeknek: a Fotómúzeumnak, a Szépművészetinek, az Iparművészeti Főiskolának, és alapítsanak egy Kepes Központot nagybátyám munkásságának szellemében. Mengyán, maga is kitűnő művész, nagybátyám tisztelője segített szakértelmével a válogatásban és a szervezésben. Ekkor állt össze az az óriási anyag, ami az egri Kepes Gyűjtemény alapjául szolgált.

Kilencvenes évek...

1991-ben Egerben megnyílt az ideiglenes Kepes Gyűjtemény, a Vitkovics-házban. Aztán nem történt semmi.

2006. október 4.

Kepes György születésének századik évfordulója. Talán végre megnyílik a végleges Nemzetközi Kepes Központ.

Fenti kép: Kepes György portréja, 1977

Fotó: Kálmán Béla

(http://www.terasz.hu)