Maurer Dóra: Fényelvtan - A fotogramról
2001., 260 oldal, 222 illusztrációval, magyar nyelven, angol nyelvű összegzéssel
”Fotogramot létrehozni nem más, mint egyszerű eszközökkel provokálni a valóság törvényszerûségeit, hogy azok számtalan variációban mutatkozhassanak meg.”
(Maurer Dóra)
A fotogram az ábrázolás folyamatának talán egyedül a camera obscurához hasonlítható - mivel kézzelfogható tapasztalás és barkácsolás (rácsodálkozás és tanulás) útján elérhető - elementáris élményét nyújtja. Lényege egy, a fotográfiánál régebbi eljárás, amelynek alapstruktúrája (Schwitters fotogram-leírását alapul véve) egy egyszerû elrendezés: “jobbról” a tárgy, “balról” az anyag, az érzékeny felület, köztük pedig a fény, a változás médiuma. A fotogram a fotográfia egyenrangú társaként indult, de a technikai reprodukálhatóság korszakának médiumaival nem állta a versenyt, és így - gyakran alkalomszülte - “melléktermékké” vált. A fotó könnyû kezelhetõsége, variációinak kimeríthetetlensége gyorsan háttérbe szorította kiszámíthatatlan, véletlenszerűen kibontakozó, egyszeri és egyéni jellegét. Az avantgarde fedezte fel újra az igazából el sem felejtett technikát, a neoavantgarde pedig még egyszer. A fotogram fénykorában kerül elõtérbe a mûfaj lényegi sajátossága: a koncepció, a szabályszerûség, a jelenség logikájának elsõdlegessége, amelyet minden izmus a saját szándékai szellemében értelmez. A szürrealisták számára fontos, hogy megjósolhatatlan szabályok szerint anyagtalanítja a tárgyakat, a dada számára, hogy más törvényszerűségek szerint mûködik, mint a kamera vagy az emberi szem. Azonban mindannyiukat egyként nyűgözi le a fény és az árnyék viszonya, amelyben a tárgyak puszta megjelenítése nem jut szerephez. A fotogram által teremtett viszonyrendszer az avantgarde számára az ábrázolás alapfogalmainak origója.
Utolsó kommentek