PÉCSI JÓZSEF EGYKOR ÉS MA

A Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház és az A38 Kiállítóhely közös szervezésében megvalósuló kiállítás célja, hogy bemutassa, miképpen látják ma a közép- és felsőfokú művészeti képzésben részt vevők Pécsi József képeit, hogyan gondolják tovább azokat, illetve ezeken az átértelmezéseken keresztül mit gondolnak ma a világról.

Lugosi Lugo László megnyitóbeszéde:

Tisztelt Egybegyűltek!

Az úgy volt, hogy egyszer csak csengett a mobilom, és egy ismerős hang a túloldalon azt mondta, hogy volt ez a pályázat, és ők végiggondolták, ki is nyissa meg a mostani kiállítást, és azt gondolták, hogy valamennyi felmerült lehetőség közül éppen én volnék az, akire ők gondoltak. Nekem mindössze annyi közöm van Pécsi Józsefhez, hogy rendkívüli mértékben szeretem a képeit, de hát ezzel gondolom, sokan vagyunk így, és négy éven keresztül én is tagja voltam a róla elnevezett ösztöndíj kurátori bizottságának, ahol volt alkalmam részletesen végignézni minden évben a beérkezett pályázatok képeit. Már ott sok olyasmit láttam, ami ezen a mostani kiállításon megjelenik. Mindenesetre egy ilyen felkérésre nem lehet nemet mondani, udvariatlanság is lett volna, meg persze ilyenkor az ember hiúságát is legyezgeti a szellő.

Ám amikor végül egy emailes zip formájában megkaptam a pályázaton nyertes képanyagot, arra gondoltam, lehet, hogy mégsem én vagyok a legjobb választás, mert be kell vallanom, nem nagyon tetszettek a képek, azok, amelyek most itt lógnak a falon, és feltettem a kérdést, vajon miért is legyek majd ünneprontó ezen a nagyszerű eseményen, ami oly sok résztvevőnek a szája ízét fogja majd elrontani. De akkor már késő volt. Gyorsan elővettem a Pécsi József írásaiból összeállított kötetet, hogy majd abban találok valamit, amit felolvashatok tőle, aminek köze lesz majd ehhez a kiállításhoz, és ezzel majd megoldom a problémát, és a helyzetet, de nem találtam semmilyen ide illő példázatot, amit Pécsi József mondott volna el egy ehhez hasonló helyzetben. Ellenben a cikkeit lapozgatva megvilágosult az agyam, hogy mit is kell majd mondanom itt az önök színe előtt.

Pécsi egy rendkívül modern szemléletű de mégis roppantul konzervatív fotós volt, pontosabban nem is ő volt konzervatív, hanem abban a korban, amelyben ő dolgozott, még sokkal behatároltabb volt a fényképezés szabályrendszere, sokkal kisebb volt az alkotó lehetőségek szabadsága, amely ellenben ennek a mostani pályázatnak a képeire jellemző. Sokkal pontosabban le lehetett írni szavakkal a fényképezés nyelvét és eszközeit. De hogy azért mégiscsak idézzek tőle egy jellemző mondatot, azt írja a Mi a képszerűség című tanulmányában. "Ha tovább boncolgatjuk a kép keletkezésének esztétikai mozgatórugóit, még jó egynéhány olyan indító mechanizmust találhatunk, amellyel egy kép művészi kialakulásának értékes és törvényszerű kellékeit látjuk meg. Ezek között még elsőrendű fontosságú a kép felépítésének szerkezeti megoldásával szervesen összefüggő vonalvezetési és vonalritmikai probléma komplexum." Mindez 1926-ban történik, amikor például még nincs színes film és színes fényképezés, még gyakorlatilag nincsenek gyors kisfilmes gépek, és persze hol is vagyunk még a számítógépektől és a szoftverektől, amelyek nem csak technikailag, hanem szellemileg is meghatározzák majd a mai kiállítás képeinek rendelkezésére álló lehetőségeket és megfogalmazásmódokat.

Amit itt kiállítva látunk, az ugyanis mind-mind ebből az egykori meglehetősen merev szabályhalmazból alakult ki, miközben éppenséggel minden szabály felrúgásáról tanúskodik. Azt látjuk, hogy bármit meg lehet tenni, és hogy pimaszul félre lehet söpörni a tiszteletet és a komolyságot, mert nincs már olyan központi rendező elv, amelyet egy mű megalkotásánál hasznos vagy értelmes dolog volna figyelembe venni. Ezeknek a műveknek a nagyobbik részéből alapvetően hiányzik az a (Pécsi szavaival) "vonalvezetési és vonalritmikai probléma komplexum,", ami valamelyest is egységessé tenné az anyagot, ami talán jellemző lehetne erre a mai korra, melyben ezek a képek készültek. Mert ha megnézzük a most ugyanitt kiállított Pécsi József által készített fényképeket, akkor azokat bizony meglehetősen egységesnek látjuk, akár tetszik, akár nem. A mai képek ellenben egy hatalmas káoszt mutatnak, és éppen ez a káosz a legjellemzőbb rájuk. Ez persze nem baj, hiszen ez a kiállítás éppen a szabadságból fakad és erről a szabadságról szól, amit egyébként talán inkább szabadosságnak nevezhetnénk. Bevallom, az ilyen szabadság tőlem távol áll, és sokkal jobban szeretem Pécsi korszerűtlen korszerűségét. Ugyanakkor jó is ez a pimaszság, mert nem csak azt mutatja, hogy végleg kicsúszott a kontrol az alkotó művészek kezéből, de azt is, hogy a fényképezés egy végtelenül sokarcú nyelvezetté feljődött és alakult, mondjuk így, a felfedezése óta, sőt, Pécsi József alkotó periódusa óta is rengeteget változott. Tehát ez a kiállítás számomra sokkal inkább a fényképezési köznyelv mai állapotának és lehetőségeinek leírását adja, semmint az egyes alkotó tehetségének bizonyítékát.

Mégis, hadd szóljak arról a műről, amely szerintem egyedüliként valósította meg a pályázat kiírását, ami így hangzik: "Olyan munkákat várunk, amelyek a felkínált Pécsi József műveket újraértelmezik, tovább gondolják, reflektálnak az eredeti művekre, azok gondolatiságára, korára, technikájára, alkotójára." Álovits Bálint Teniszlabda című képére gondolok. Amelyen mindaz együtt van, ami a többiekből összetéve is hiányzik: a tisztelet Pécsi József iránt, a pontos rekonstrukció, a "vonalvezetési és vonalritmikai" problémák átgondoltsága és alkalmazása, valamint a feltételezésem szerinti számítógépes beavatkozással hozzáadott érték, mikor is az eredetileg egy labdához még hozzáadott hármat, és volt annyira gondos, hogy még az árnyékukat is megformálta. Kérem nézzék meg külön is ezt a képet, melyet nem csupán a szerző dícséreteként hoztam fel példaként, hanem azért, hogy megvilágítsam a fenti gondolatmenet lényegét, és azt, hogy alapjaiban miért volt hiányérzetem ezzel a kiállítással kapcsolatban, amelyet egyébként nagy örömmel nyitok meg itt, az önök színe előtt.