Mikor kitört az 50-es évek szélesvásznúfilm-forradalma, az új technikák arra kényszerítették volna a mozitermeket, hogy a létező vetítőgépeket újabb (természetesen drágább) gépekre cseréljék. Az anamorfikus módszer közkedvelt volt, mert ugyanazt a 35 mm-es filmet használta, mint a szférikus eljárás. A különbség csak annyi volt, hogy olyan speciális lencséket használtak, amelyek egy széles képet tudtak egy 1,33:1 arányú filmkockára filmezni. Az ilyen lencsék a képet vízszintesen összesűrítették. Mikor egy ilyen képet egy másik anamorfikus lencse elé tesznek, a lencse újra "kinyújtja" a képet az eredeti méreteire. Ennek a formátumnak az előnye az, hogy a filmkocka egész felületét kihasználja, így a kép sokkal élesebb. A hátránya viszont az, hogy az operatőrnek nehezebb a képet fókuszálva tartani.

Így néz ki a film, miután a lencsék összesűrítették egy 1,33:1 arányú filmre
és a filmkocka kivetítve a mozi képernyőjén

A CinemaScope volt az 50-es és 60-as évek legelterjedtebb szélesvásznú szabványa. Anamorfikus lencséket és négysávos mágneses rögzítésű hangsávot használt. Ezt a szabványt alkalmazta többek között a 20th Century Fox filmstúdió is. Ennek a formátumnak több képaránya is volt: 2,66:1, 2,55:1, 2,35:1. 1953-tól egészen 1967-ig használták, amíg a Panavision lencsék fel nem váltották. A Panavision egy filmező kamerákat gyártó cég, a hollywoodi ipar ezeket a kamerákat és lencséket használja. Az egyik kivétel a Csillagok háborúja volt: George Lucas Arriflex anamorfikus lencséket használt az Egy új remény című filmjének forgatásakor. A Panavision (és az összes többi anamorf, például Arriscope, J-D-C-Scope, Agascope, Franscope, stb.) eljárás ugyanaz, mint a CinemaScope, csupán névleg különbözik tőle (az anamorf 35mm-es film jelenlegi képaránya 2.35:1).

(Wikipedia)