Jellegzetességei
A térfénykép olyan kettős fénykép, amelynek két felét két szemmel egy időben szemlélve, térhatású képet látunk. Térélményt kizárólag sztereónézőn, vagy sztereó vetítőn keresztül nyújtanak. Célszerű, ha a felvételhez használt sztereókamera és a sztereónéző gyújtótávolsága megegyezik.

Anyaga
Sokféle hordozóra (pl. ezüstlemez, üveg, papír), többféle technikával (pl. dagerrotípia, albumin, pigment, fénynyomat) készülhet, egyaránt lehet negatív és pozitív.

Helmut Gernsheim szerint a sztereó éppen annyira forradalmasította a viktoriánus kor fényképezését, mint a 20. században a kisfilmes fényképezőgépek megjelenése. Korábban a nagy utazógépek nagy gyújtótávolságú objektívjeit a megfelelő mélységélesség eléréséhez alaposan le kellett rekeszelni, ami tovább növelte az amúgy is hosszú expozíciót. A kisebb gyújtótávolságú sztereó objektíveket viszont enyhébb rekeszelés mellett is jó eredménnyel lehetett használni. Ez Gernsheim szerint azt eredményezte, hogy a sztereóképeken jelentek meg elsőként utcai jelenetek, események képei. 1858-tól a London Stereoscopic Company táskakamerákat is árusított, melyek a 20x12,5 cm-es mattüveggel és kazettával együtt sem voltak fél kilónál nehezebbek.

A sztereó az amatőr fényképezés mellett a műszaki és tudományos felvételeken, röntgenképeken, valamint a térképészetben, légi fényképezésben is fontos szerephez jutott. (A Pluto bolygót például sztereófénykép segítségével fedezték fel 1931-ben.) Arcképek csak ritkán készültek így.

A készítés módja
A legtöbb ilyen kép egy tárgyról, két objektíves kamerával, azonos körülmények között, egy időben készül, de két fényképezőgéppel egyszerre, illetve egy géppel egymást követően is lehet sztereó képet készíteni. Ismert még az ún. sztereó előtét, ahol egy tükörpár osztja szét a képet az egyetlen objektív számára. A sztereó fényképezőgép két, teljesen azonos tulajdonságú (identikus) objektívvel és redőnyzárral vagy közös mozgatású szektorzárral készül. A felvételnél ügyelni kell arra, hogy a lencsepár optikai tengelye vízszintes legyen. Minél távolabb van egymástól a két lencse, annál plasztikusabb a kép, de távolságuk nem haladhatja meg a 60–70 mm-t, különben torzul a látvány. Az elkészült sztereóképet fel kell cserélni, a jobb képet a karton bal oldalára, a balt a jobb oldalára kell ragasztani, mivel természetes körülmények között a bal szem a tárgy jobb, a jobb szem a bal oldalából lát többet. (Kivétel a tükrös előtéttel készített sztereókép, ahol a tükör fel is cseréli a két képet.) Ügyelni kell, hogy a negatívokról a két másolat azonos megvilágítással, azonos felületű papírra készüljön. A sztereó képek kartonra ragasztásánál pedig arra kell vigyázni, hogy a képpár megfelelő pontjai egymástól egyenlő távolságban, a kép alsó szélétől egyenlő magasságban legyenek. Minél távolabbról nézzük, annál kisebb a szemtengelyek elhajlása, s kb. 340 mm távolságból látja mindkét szemünk ugyanazt.

A jó sztereókép alapfeltétele az abszolút élesség. Térhatású kép úgy is előállítható, hogy a két képet vörös és zöld színben, kis eltolódással egymásra másolják, s azt az egyik szemünkön vörös, a másikon zöld szemüveggel (szűrővel) nézzük. Ez esetben a saját szűrőjén szemlélt kép halványabban, a másik sötétebben látszik, s két szemmel nézve térbeli képként érzékeljük. (Hasonló elv alapján mozgóképet, utóbbi időben tv-képet is készítettek már.)

Méretei
Több méretben is előfordult, bár a méretet alapvetően meghatározta a két szem egymástól való távolsága. Egy félkép általában nem volt 65 mm-nél szélesebb, gyakori a 45x107, 60x130, 90x120 és 90x130 mm lemeznagyságú sztereó fotó. (Ritkábban találkozhatunk ettől eltérő mérettel is.)

Névvariánsok
Sztereó, sztereo, stereo-fotografálás, sztereofényképezés, sztereoszkópia, stereoskop, tömörlátvány, térhatású fénykép, térfénykép; stereoscopic photography (ang.); Stereoaufnahme, Stereoskopische Photographie (ném.)