Az egyik legizgalmasabb bejegyzése volt, ami id. Soltész István fotóiról szólt. Igértem, hogyha megtalálom, megmutatom a Fotóművészet 1999/5-6 számában megjelent cikket. Akkor csak ott nem kerestem, ahol nyilvánvaló, a Fotóművészet honlapján. Ma ott kerestem, meg is van. Nem szeretnék szerzői jogi problémákat, és Bán Andrást nem értem el (félreérthető, nem ismerem őt), tehát egy részlet a cikkből, és linket adok, ahol az egész cikket el lehet olvasni. Tehát a cikk részlete:
| A „SOLTÉSZ ISTVÁN–JELENSÉG” |
Mindannyian névtelenek vagyunk
Soltész István (1938–1983) tibolddaróci lakos hagyatékában 272 tekercs fekete-fehér Leica-méretű negatív, számos 6x6-os filmről kontaktolt, cakkos szélű papírkép, néhány roll-negatív, végezetül jó pár színes fotó maradt fenn. A felvételekkel nyilván az történt volna, mint általában a családi hagyatékokkal: egy-két generációnyi megbecsülés avagy kallódás után elenyésznek. Ám Soltész István kisebbik gyermeke, Soltész István (szül. 1967) hivatásos fotográfus lett, s a tisztelet, a lelkiismeret, majd egy idő után az elhatalmasodó szakmai izgalom által vezéreltetve 1995 folyamán hozzálátott a talált negatívok újranagyításához. (A család nem vezette be az „id.”, „ifj.” előtagot a névazonosság feloldására, így jelen írás folyamán is lehetőség szerint kerülöm ennek használatát.) A kontaktolás után a kiválasztott kockák nagyításaiból körülbelül száznak készült el keretezett kiállítási kópiája Forte múzeumkartonra. Ezek közül 1996 novemberében a Miskolci Galéria, 1997 őszén a pécsi „Kortárs magyar fotográfia” mutatott be egy-egy válogatást (ez utóbbiról Cseri László emlékezett meg a Fotográfiában), valamint 1998 szeptemberében a tibolddaróci általános iskolában kerültek közönség elé; illetve egy másik nagyítássorozatból negyven képnyi szerepelt a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológia Tanszéke által szervezett „Körülírt képek” kiállítás-sorozat 1998-as katowicei változatában. A kiállítások során Soltész István fotóit a felfedezésnek kijáró lelkesedés és kétségtelen szakmai elismerés kísérte. Nagyra értékelték meglepően hibátlan komponálásmódját, a képek kifejezőerejét, s elsősorban azt a közvetlenséget, amellyel beszámolt faluja életéről. Ezt a közelnézetet ilyen hitelességgel talán egyetlen riporter, egyetlen szociofotós sem tudta volna megrajzolni — fogalmazták meg magukban a kiállítások nézői. E megállapítások a tibolddaróci iskola-kiállításra kevésbé vonatkoznak: ott a befogadás, ahogy az várható volt, elsősorban az események, a szereplők felismerése, a megjelenített történetek újramondása értelmezésszintjén működött. Ugyanakkor még a civil nézőben is felmerült az a kérdés is, végeredményben kinek a fotóit látjuk? Kétségtelen, az ifjabb Soltész István csupán azt nagyította le, ami a negatívon található (minden nagyítás szigorúan a teljes negatívról készült). Az ő professzionalizmusa nélkül ezek a fotográfiák azonban nem léteznének: ezt példázták a miskolci kiállításon bemutatott rollfilmes kontaktok, amelyek képi izgalmát még a hivatásos szem is csak a kidolgozott kiállítási kópiák összefüggésében fedezte föl.
|
Utolsó kommentek