HTML

Utolsó kommentek

Címkék

2010ősz (1) 3 - 4 - 5 - 6 (14) 55 macro (1) 9x (1) 9x12 (8) adams (3) ajánló (1) alpa (3) anamorfikus lencse (1) andré kertész (2) angénieux (11) Ansel Adams (1) Apo-Nikkor (3) apple (7) argentum camera (8) avedon (9) az első... (6) bauhaus (1) best of 2011 (1) blog ajánló (1) Blumenfeld (1) Brando (1) brassaï (2) brüsszel (3) camera obscura (1) canon (4) canon n d (1) capa (25) certo (4) chamonixviewcamera (5) collodion (1) compur (4) Contax (1) csernely (1) dagerrotípia (4) dagor (9) daguerre (1) david seymour (1) deardorff (7) DESIGN (2) digitális analóg (1) digitális fotó (3) divatfotó (2) dogmar (1) Doisneau (1) Edward S. Curtis (4) edward steichen (6) eizo (1) ellen (1) elliott erwitt (1) epson rd1 (1) érdekesség (2) ernemann (3) escher kiállítások (4) események (3) eugene smith (1) experimentális fotó (1) fagép (2) Fekete-fehé filmek (1) fekete fehér film (1) fényképezőgép (18) ffs (2) flip video (3) Fogós ravasz kérdés (2) forlán (3) fotogram (9) Fotólexikon (2) fotólexikon (8) fotoman (1) fotómeteorológia (4) fotóművész (13) fotóművészet (újság) (11) fotóoktatás (1) fotós idézetek (1) fotós önarcképek (2) fotótechnikai video (1) fuji x100 (5) Gandolfi (1) Gép építés történések (1) gesztenye (4) goerz (8) graffiti (5) graflex (1) grof kinsky nusi (1) guevara (4) G Contax objektívek (1) halsman (1) HARMAN (1) HARMAN Direct Positive Paper FB Glossy (1) hasselblad (1) hcb (1) heliar (6) henri cartier bresson (2) hét képe (22) hexanon (1) hímestojás (1) hír (15) hírek (10) hold (2) hologon (3) holvanmagárdibalázs? (19) honlap ajánló (15) hypergon (2) icp (1) ikon (24) ikonikus képek negatívban (13) imogen cunningham (2) ipad (5) ipad fotó alkalmazások (4) irving (1) james whitlow delano (1) japán (1) John Pawson (7) jó reklámfilmek (1) julia margaret cameron (4) Kedvenc gépem (3) kedvenc gépem (1) Kedvenc képeim (1) kedvenc képem (1) kép (3) képelemzés (1) kepes györgy (3) kern (2) kern&co. (1) Kickstarter project (1) kiegészítők (10) kilfitt (5) kimivel? (3) Ki fényképezte? (2) ki lehet a képen? (11) kk kedvenc képek (4) klasszikus objektívek (36) kodak (3) kodakcrome (2) kompact (2) könyvajánló (11) középformátum (3) krauss peggy (2) különleges nikon objektívek (1) lázbérci víztárazó (1) lee jeffries (1) leica (54) lexikon (2) logó (1) lomo (2) Loxia (1) magnum (4) magyarok a fotótechnika történetében (1) magyar vizsla (1) mai manó (10) mai manó ház hírek (1) makró (7) marilyn monroe (9) marlon brando (1) máskép (1) máté bence (5) megyik (2) micro 4/3 (6) mikro 4/3 (4) Milyen appot csinálnék iPadre? (1) mi a fényképezés? (2) mi a fotóművészet? (1) mmhb (1) modellek (4) monitor (1) műcsarnok (1) munkácsi márton (4) nagyfényerejű objektív (1) nagyformátum (1) napibrassaï (3) NapiCapa (4) Napikép (1) napikép (46) napikertész (25) Napi Doisneau (2) napi kép 2011 (2) napkép (1) Newton (2) nex (12) nikon (38) Nikon (1) nikonblog.blog.hu (1) Nikon Action Touch (1) Nikon távmérős objektívek (2) noktor (5) objektívek (49) objektív történet (6) odoo projekt (2) OFOTÉRT (1) olympus (2) olympuspen (4) ottlik (4) overdose (1) panasonic (2) panoráma (5) pc ts macro symmar (5) penn (7) pentax (1) perar (4) peter lindbergh (5) photokina (4) phptokina2010 (1) pinhole (1) pitypang (2) planar (11) plasmat (6) plaubel (3) plaubel makina (1) polaroid (5) popcam (1) portré (1) Portré (1) pranté (5) proba képp (1) recept (1) red (1) Régi fagépek (1) régi fényképezőgép (25) reklám (1) rené magritte (4) ricoh (1) Ritka objektívek (1) robert capa gold medal (3) rodchenko (1) Roger B. Clay (2) RX1 (1) salgado (8) scannerfotó (2) scarlet (1) schneider (1) schneider kreuznach (9) serge lutens (5) shenhao (3) sinar (1) sironar (6) sk (2) sonnar (1) sony (9) sony e makró (1) sony nex (6) steve mccurry (1) streetphoto (1) summarit (1) Sutton (2) switar (2) symmar (1) szavazás (3) szergej mihajlovics prokudin gorszkij (3) szines fényképezés története (1) tag (1) talált fotó (4) tamron (1) távmérő (2) tél (1) természetfotó (4) Tessar (1) The Mexican Suitcase (1) tipográfia (1) Topogon (2) történeti fotóeljárások (16) torzsvendeg eladna (2) unvert (1) vélemény (12) Vendée Globe (1) Vittorio Sella (1) vivian maier (17) vizalatt (2) vizálló (1) vizsla (3) voigtlander (15) voigtlander objektíve (1) von (1) werne bischof (1) westlicht (1) westlight (3) wet-plate (1) xenon emerald (1) zacuto (3) zalka imre (1) ZB kérdez (1) zeiss (21) Zeiss (1) zeiss compact prime cp2 (13) zeiss hologon (5) zeiss icon ag (1) zoom (2) Címkefelhő

2013.04.12. 09:49 Romanee Conti

Fotóművészet, 1999/3-4 - Beszélgetés Benkő Imrével*

 — Mikor és hol születtél?

— 1943-ban születtem Budapesten, de az eszmélésem, a világra csodálkozásom a Bakonyhoz kötődik, mert apám, aki vegyésztechnikus volt, közvetlenül a háború után az ottani bauxitbányához ment dolgozni. Először Devecserben laktunk, utána költöztünk a Bakonyba, a Határvölgyi bányász lakótelepre. Egy erdő közepén, a világtól elzártan nőttem fel. Szőc, a legközelebbi falu, ahová általános iskolába jártam, három kilométerre volt. 1961-ben, Ajkán érettségiztem, utána jöttem vissza Budapestre.

— Nem tudom, a telep milyen volt, de egy erdő jó lakóhely lehet.

— Nagyon szép gyermekkorom volt, szerettem ott élni. Örülök annak, hogy nem városi értelmiségi nevelésben részesültem; nekem lényegesen többet jelent az, amit ott kaptam, és az, hogy az ottani munkásokat megismertem. Közvetlenül a munkásszálló mellett laktunk, együtt éltünk a technikai személyzettel, a munkától megpúposodott sztahanovistákkal, a bauxitportól piros ruhás bányászokkal. Magam is jártam az erdészetbe dolgozni, voltam segédember egy kis bányászvonaton, sőt a munkakönyvemben is az volt az első bejegyzés, hogy csillés vagyok.

A telep nagyon kicsi volt, amikor odaköltöztünk, mindössze öt ikerházból állt, később még öt ház épült, plusz a munkásszálló, úgyhogy jól ismertük egymást, nem emlékszem, hogy bárki veszekedett volna másokkal.

— Mi érdekelt akkoriban?

— Vegyésznek készültem, mint apám, bejártam a laboratóriumba, ahol a bányából felhozott ércek minőségét vizsgálták, és ahová néha alig lehetett bemenni a tömény savgőztől. Nekem is volt egy szekrényem, amiben a vegyszereimet és a kis lombikjaimat tartottam. Amellett, hogy minden nap futballoztunk, kerékpároztunk, jártuk az erdőt, bunkereket építettünk, sokat barkácsoltam: mivel elég szegényesen éltünk, a szánkótól a rádióig mindent magam próbáltam megcsinálni.

— Fényképeztél is?

— Apámnak volt egy boxgépe, azzal időnként készítettünk családi képeket. De a fényképezéssel csak akkor találkoztam, amikor felkerültem Pestre. Az általános iskola után a veszprémi vegyipari technikumba felvételiztem, de nem vettek fel. A gimnáziumi érettségi után a család azt ajánlotta, hogy tanuljak híradástechnikai műszerésznek Pesten, a Hernád utcai szakmunkásképzőben. Amikor felszabadultam, a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban helyezkedtem el, elég komoly munkát végeztem, a postai központokhoz tartozó jelfogó egységeket kellett elektromosan munkaképessé tenni. Izgalmas feladat volt, érdekelt is, de amikor a fényképezéssel megismerkedtem, már kevésbé, mert ráéreztem valamire, amit azóta is érzek. 1962-ben Kispesten, egy családi fotózás során annyira megtetszett a varázsa, hogy a pénzen, amit biciklire gyűjtöttem - már megvolt a váz, a kormány, darabokból akartam egy versenybiciklit öszszerakni -, vettem egy Altix gépet. Csoda, hogy erre a pályára kerültem, szerencsés csoda, mert a fényképezés az életformámmá vált, ez jelent mindent, és amit elértem, azt a fényképezésen keresztül értem el.

— Mi az a varázs, ami megfogott?

— Az emlékkép készítéssel függött össze, hogy az ember ismeri a barátait, saját magát, és a fényképen egy kicsit minden más lesz, bármennyire is a valóság egy kis szeletkéje. Megéreztem a fénykép különlegességét, hogy azon van éles rész, életlen — ez egy varázslatos, izgalmas dolog.

Ha jól emlékszem, már a legelső tekercset sem adtam be Ofotértba előhívatni. A Boráros téri alközponti üzemben volt egy fotószakkör, ott jelentkeztem, mondták, hogy jó, lesz majd ott egy fiatalember az óraosztályról, aki megmondja nekem, mit, hogyan kell csinálni. Ez a fiatalember Fuszenecker Ferenc volt, aki valamivel hamarabb kezdett el fényképezni. Hosszú ideig jó barátságban, együtt küszködtünk a fotográfiával, szerettünk volna autodidaktaként minden területet megismerni, együtt jártunk kisebb túrákra, feladatokat szabtunk magunknak, elterveztük, hogy most mi két évig fényképezünk, és utána megpróbálunk bejutni a Budapesti Fotóklubba. Minket a fotográfia érdekelt, nem pedig az, hogy csak úgy, magunknak, emlékképeket készítünk.

— Az első képeid hasonlítanak a maiakhoz?

— Azt kell mondanom, hogy igen. Pár évvel ezelőtt rendezgettem, nézegettem a régi negatívjaimat, eleinte én is a kedvenc helyeimet, erdőimet fotóztam, de azok a képek, amikkel később a kisebb pályázatokon kezdtem díjakat nyerni, már mind emberekről szólnak. És nyugodtan mondhatom, hogy a megközelítésükben ősei voltak a későbbi képeimnek.

Hidas András, aki most a Budapesti Fotóklub elnöke, volt a Beloiannisz gyár fotószakkörének vezetője, tőle sok segítséget kaptam, őt kerestem fel az első zsengéimmel, ő és Nagy Lajos bírálgatta meg a képeimet, ők adtak tanácsokat. Később a Budapesti Fotóklub könyvtárában több fotós munkáját megismertem, és volt ott egy fiatalokból álló társaság, amit úgy is neveztek, hogy Fiatalok Alkotócsoportja; közülük megemlítem Móra Gábort, aki külkereskedő lett, és egy fertőző betegségben, fiatalon meghalt; Demjén Gábort, aki elhagyta az országot, úgy tudom, most Amerikában él — megszállott fotográfusok voltak. Féjja Sándor foglalkozott velünk, előadásokat tartott, megnézte a munkáinkat. Figyeltünk az idősebbekre.

— Nem volt konzervatív a fotóklub?

— Ezt nem éreztem. Inkább az kezdett feltűnni, hogy vannak olyanok, akik sokat beszélgetnek a fényképezésről, a technikáról, simogatják a szép gépeket, de nem nagyon fotografálnak. Engem a fotó gyakorlása érdekelt jobban, és csak annyit tanultam meg a technikából, amennyi nagyon kellett, azaz igyekeztem mindazt megtanulni, amit hasznosíthatok, de nem akartam tudni olyan képleteket, amik benne vannak a lexikonban. Beiratkoztam egy szakkörvezetői tanfolyamra, eszembe se jutott szakkört vezetni, hanem az előadásokat élveztem, azok nekem nagyon sokat jelentettek. Emlékszem, a Metró klubban voltak a vetítések, nagyon szerettem, amikor egy-egy alkotó belelkesedett, miközben a képeiről mesélt. Mi általában szeretünk fecsegni a fotóról. Amikor pár éve itt járt Koudelka, egy kicsit meg is lepett a szűkszavúsága, de megértem őt: a kép vizuális játék, egészen más történeteket mond róla az alkotó, és megint más élményt kap a néző, sokszor az ember a beszéddel csak lerontja a hatást. Ennek tudatában, ha időnként meghívnak, én is inkább a képek hátteréről, a technikával kapcsolatos észrevételekről mesélek. Különben is, sokkal bonyolultabbnak érzem a fotográfiát, mint ahogy általában beszélnek róla, „kitt-katt, és megvan”. A fotós nem exponálógép, hanem gondolkodó ember.

— Volt példaképed?

— A példaképeim sora hosszú idő alatt alakult ki. A fotós nem utánozni akar valakit, inkább arról van szó, hogy azok, akikhez közel érzi magát, erősítik az alkotómunkáját. Nekem ilyen volt Cartier-Bresson, William Klein, később Koudelka, de ugyanennyire szeretem a régi mesterek, Atget, Lartigue, Eugenew Smith munkáit, és természetesen nem feledkezem meg a magyarokról sem. Szerencsére elég jó nevek vannak, akiknek a munkáit megpróbáltam megérteni.

A kezdeti időszakban a forma érdekelt nagyon, a viszonylag egyszerű formatanulmányok. Ez mai szemmel már nem olyan nagy dolog, de nekem mindig az volt a célom, hogy a fotográfiának minden részét megismerjem – kicsit nagyképűen a totális fotográfia érdekel, amiben benne van a kép szerkezetének rafináltsága, sokfélesége, és legfontosabbak persze azok az emberi megnyilvánulások, amikkel valamit jelezni szeret-nék. Ez az, ami érdekel: az ember és környezetének sajátos, dokumentatív ábrázolása.

— Mikor kerültél az MTI-be?

— 1968-ig dolgoztam a Beloianniszban. Közben bevonultam, Gyöngyösön sikerült megkapnom a fotólabort, ahol egyrészt el tudtam bújni, ott aztán tényleg volt idő arra, hogy olvassak, másrészt a fotóval foglalkozhattam. Végül a katonaság is kellemes színfoltja lett az életemnek, egy őrmester meghívott a családjához Abasárrra, és olyankor, amikor nem tudtam hazautazni, kimentem hozzájuk, a sógora civil ruhájában jártam. Később elkezdtem fényképezni a faluban a családokat a saját környezetükben, összejöttek az udvaron, kicsit kicsinosították magukat, és csoportba álltak. Filléreket kértem a képekért, így is összejött annyi pénz, hogy amikor leszereltem, vehettem egy nagyítógépet.

68-ban az Országos Ifjúsági Fotókiállításon megnyertem a fődíjat, ennek köszönhetően egyrészt kiutazhattam a szófiai VIT-re, másrészt az MTI fölajánlott egy gyakornoki állást. Próbariportot kellett csinálnom, az utcán fényképeztem embereket. Ez a téma aztán végigkísérte az MTI-riporteri munkámat, az utca nekem mindig téma volt, amikor tudtam rá időt szorítani, akkor mentem, és csinálgattam a pesti pillanatképeket, ezért is állt össze viszonylag nagy Budapest-gyűjteményem. Úgy látszik, láttak fantáziát a riportban, mert felvettek. Nagyon meghatódtam a lehetőségtől, annyira nagy alázat volt bennem, és merem mondani, van most is a fotográfia iránt. Korábban a gyárban az egyik kollégával rendszeresen nézegettük az Ifjúsági Magazint, mi hogy dolgoznánk fel ezt vagy azt a témát, de teljesen illuzórikusnak tűnt, hogy egyszer sajtófotós leszek. Meg kell mondanom, hogy mégsem ugrottam mindjárt, amikor az ajánlatot kaptam: akkoriban nősültem, ezért az volt a kikötésem, hogy legalább annyi fizetést kapjak, mint a gyárban.

— Magadtól nem jelentkeztél volna valamelyik szerkesztőségben?

— Nem. A mai napig ritkán veszem a bátorságot, hogy elintézzek valamit. Úgy éreztem, hogy még nagyon sokat kell tanulnom ahhoz, hogy bárhová be merjek kopogni.

Az aktuális rovathoz kerültem, nagy szorongással, hiszen olyan remek, nagynevű riportereknek lettem a közvetlen munkatársa, mint Pálfai Gábor, Friedmann Endre, Keleti Éva, Molnár Edit, Petrovics László, Fényes Tamás. Pap Jenő volt a rovatvezető. Ezek az emberek nagyon értették a szakmát, mindegyikük más-más hangszeren játszott. Később már tudtam, mi az, ami a munkájukból engem gazdagít. Az egész időszakot úgy fogtam fel, hogy most a riportfényképezés minden területével meg akarok ismerkedni, és törekedtem arra, hogy ne zárjanak be egy skatulyába sem, mert ennek a veszélye megvolt az MTI-ben - elsősorban akkor, ha valaki nem tudott elég kreatív lenni.

Jó időpontban kerültem oda, úgy látszik, szükség volt egy ilyen fiatalemberre, mint amit bennem láttak. Nagyon sok feladatot kaptam, mikor látták, hogy technikailag megbízhatóan dolgozom. Normális fényviszonyok mellett már elég jól elboldogultam, a vakuhasználat jelentette a legnagyobb gondot; most már tudok vele deríteni, és ezt hasznosnak találom, de akkoriban azt erőltették, hogy plasztikusan, kétlámpás vakuval világítsunk, és ezt lényegesen nehezebb volt megoldanom.

Mindjárt az elején kaptam egy kijelölt területet, az oktatást és közművelődést, amire nekem kellett figyelnem. Nagyon sok iskolában, művelődési házban fényképeztem, emellett minél többet akartam az utcán fényképezni.

— Miért vonz ennyire az utca?

 

— Ma már jobban tudom, mint akkor, hogy bizonyos korok, időszakok lényegét, hangulatát az utcán keresztül jobban meg tudom ragadni. Később, amennyire lehetett, az utcáról bementem a koncertekre, munkásszállókra, üzemekbe, ez egy kicsit veszélyesebb terület volt, mert ezekre a témákra az MTI-n belül megvoltak az emberek. Az iskolák, kultúrházak után hamarosan megismerkedtem a színházi világgal, a pantomimmel, az alkotói világ érdekelt, és mintha kicsit én is tagja lettem volna Köllő Miklós együttesének, résztvettem az éjszakába nyúló próbákon, annyira érdekelt, annyira kreatívnak tartottam azt a különös, groteszk légkört, amit most már jobban érzek, mert én is másként látom a világot - ehhez el kellett telnie jó néhány évnek.

Elmentem az Artistaképzőbe is, ami, ha akarom, iskolai terület. Ez az MTI-ben úgy nézett ki, hogy a fotósok olvasták az újságban a híreket, és próbáltak olyan témát keresni, ami a sajtópiacon érdekes lehet. Ilyen szempontból kiszolgáltatottak voltunk, mert megcsináltuk az anyagot, azt kiadták a sajtónak, és az, hogy hozták-e vagy sem, nem ránk tartozott, de feltétlenül követelmény volt, hogy időnként illett érdekesebb dolgokat csinálnunk. Felfigyeltem az egyik cikkre, amiben a bohóciskoláról írtak. Ez egy „könynyed” témának ígérkezett, de nekem lényegesen többet jelentett, mert belülről kezdtem fényképezni, ahogy gyakorolnak azok a kis emberek, akik nagyon komolyan veszik az egészet. Fanyar, érdekes világ volt az iskoláé, akkoriban még Alfonzó és Szilágyi György is tanított. Később fotóztam vándorcirkuszokat is. Az Eötvös Cirkusz letáborozott a József Attila lakótelepen, ott készült az első fotóm, ami MTI-sként a nevemmel az újságban megjelent. De a jobb anyagokat később csináltam.

 

— Mit várt el tőled az MTI?

— Egy sorozatot. Tudom, legendák keringenek az MTI-ről; de ha valami érdekelt, soha nem fogták le a kezem. Pap Jenő nagyon szigorú vezető, de jószemű szerkesztő volt, olyan, aki nagyon emberségesen végezte a munkáját.

— És téged mi vitt ki újra és újra az Artistaképzőbe?

— Az, hogy láttam, mennyi képi lehetőség van még benne. És ahhoz is idő kell, hogy be tudjak menni egy cirkuszi kocsiba, hogy ne idegenkedjenek tőlem, hogy elfogadjanak. Ez a technikája, ha lehet így mondani, annak, hogy közvetlen képek szülessenek, ne a kamerának szóló játékok.

— Alázatosnak kell lenned?

— Én nem szeretnék az lenni. A színházi világban alázatosak az emberek, láttam, milyen hierarchikus a rendszerük, ott ismertem meg a képmutatást. Szerencsére túltettem magam ezen. Ma már tudok úgy járni-kelni, hogy teljesen a háttérben vagyok: egy kicsit már kívülről szemlélődöm, és nem érdekel az ember pitiáner gyarlósága. Nem várok semmit a kortársaimtól, ennél azért mindig többet kapok.

Ha érdekel egy téma, elég jól bele tudom magam ásni. Van amikor telítődik az ember, úgy gondolja, már elég jól körüljárta, nem tud többet kihozni belőle, de én, kellő szigorral, mindig éreztem, hogy biztosan születik egy még jobb kép; nem könnyen adom fel. De más dolgok is érdekelnek, más is felkelti az érdeklődésemet, és tovább kell lépni. Ezen a riporteri pályán pont az volt a szép, hogy meg akartam ismerni az élet különböző szintjeit, és ez sikerült, a bányáktól a levegőig, a gyáraktól a szülőszobáig sok helyen voltam, mert érdekelt. Egy-egy új feladat frissessége nagyon megérintett. Eléggé azonosulok az adott szituációval, olyan, mintha én is köztük élnék.

— És ha elmúlik a frissesség, az csalódást okoz?

 

— Nem, mert jön az újabb feladat. Nagyon sok olyan témám van, amit egy időben abbahagytam, és később visszatértem rá. A budapesti utca még mindig érdekel, ez egy folyamat. A cirkusz után balettet kezdtem fényképezni, a Balettintézetet, a növendékeket, később a koreográfia születését. Részese voltam az Operaházban egy fergeteges Béjartpróbának, amikor minden táncos megfeszült, nagyon akart bizonyítani, s szinte ugyanolyan hőfokon égtem én is, velük együtt. Amikor megalakult a Győri Balett, oda kezdtem lejárni, és ez a kapcsolat csak akkor lazult meg, amikor nem volt állásom, és már nem tudtam megtenni, hogy ingyen, szeretetből dolgozzam. Ebből a szempontból soha nem az órát néztem, hanem azt, hogy érdekel-e valami vagy nem. Szerintem így volt értelme a dolognak, különben hivatalnok lettem volna. Ma már nem lehet olyan témát találni, amit ne fényképeztek volna le rengetegen. A lényeg az, hogy én hogyan oldom meg; legalábbis a törekvés mindig az volt, hogy hogyan lehet a sokszor már lejáratott témákat az adott kornak, a saját élményeknek megfelelően, a saját fotográfusi nyelvre lefordítani.

Nekem nagyon sok időm ráment arra, hogy sok mindent a saját káromon vagy örömömön tanultam meg. Mégis, az igazi fejlődést a gyakorlaton keresztül lehet megszerezni, hiszen az élmények visszahatnak a szellemiségre.

Számomra éppen az volt a nagy kaland, hogy autodidaktaként indultam el. Nincs még egy olyan életegyetem, ahol annyi mindennel lehet találkozni, mint egy érdekes fotográfusi pályán. Én ezt a lehetőségekhez képest irányítottam, minél több területtel szerettem volna megismerkedni, a különböző idegpályákat megmozgatni egy-egy új feladattal. De mindig abban reménykedtem, hogy a tapasztalatok nem rutinszerűen épülnek be, hanem a készségemmé válnak. Soha nem akartam például sportfotós lenni, de nagyon sokat fényképeztem sportot, dolgoztam a moszkvai olimpián, és bátran mondhatom, elég jól vettem az akadályt. Amikor a sportfotózást igyekeztem megtanulni, ami a fotográfián belül a legjobb tréning, magam is „edzőtáborba” jártam, az olimpia előtt Európa-bajnokságokon vettem részt, fényképeztem a különböző sportágakat. Az utcán való fényképezést nem nevezzük sportfotónak, de az, hogy éveken át, tudatosan kiemeljem egy utcai káoszból azt, amit gyakran véletlenszerűnek neveznek, megtanított egy-egy szituáción belüli, gyors gondolkodásra.

 

— Van különbség a hatvanas évekbeli és a mai utcai fényképezés között?

— A fényképezés szempontjából nagyon nagy különbséget látok. Akkoriban nyugodtan jártam a várost, napokon keresztül bolyonghattam a Józsefvárosban, el mertem vinni a Hasselbladot, bemehettem az udvarokba, becsengethettem egy lakásba, hogy az erkélyről fényképezzek, ha új látószöget akartam.

Régen is feszültséggel járt az emberek fényképezése; ez felelősség, kicsit neveletlenség is. El kell, hogy fogadtassam magam, és ezt az emberi kapcsolatokon keresztül lehet kialakítani. Most a lehetőség is kevésbé van meg, bezárják az kapukat. Lényegesen kevesebbet fényképezek utcán, annyira működik bennem is a kontroll, hogy egy-egy szituációba belemenjek-e vagy ne. Sajnos nem szólhatok oda mindenkinek: „Jó napot kívánok, fényképezni szeretnék.” Olyan áthidaló megoldásokat, alkalmakat keresek, amikor jobban elfogadható a fotósok jelenléte. A kamera, meg az, hogy testközelből fényképezek, már egy jelzés a szembejövőnek, és a tekintetéből, a gesztusából ki tudom olvasni, hogyan fog reagálni. Én már a szemem sarkából is érzem azt, ha valaki nem szeretné, hogy lefényképezzem.

— És ilyenkor mit csinálsz?

— Akkor kihagyom a lehetőséget. Ennek ellenére előfordul, hogy az is támadóan lép fel, akit eszembe se jutott lefényképezni. A fotós ma gyanús figura, amiben része van annak, ahogyan a sajtó működik. Ebből a szempontból én ma már valószínűleg nem vagyok fotóriporter: nem akarok semmit leleplezni, nem akarok turkálni mások privát dolgaiban, senkit nem akarok lejáratni. Fontosnak tartom, hogy az emberi méltóságot adjuk meg a társainknak. De az élet nem laboratóriumi körülmények között zajlik, én is tévedtem már.

— Meddig voltál az MTI-ben?

— Tizennyolc évig. 1986-ban megalakult a Képes 7, és olyan lehetőségekkel indult, hogy az nagy kihívást jelentett. Ezért vállaltam. 1990-ben megszűnt a lap. 91-ben a párizsi Wostok Press fotóügynökség engem szemelt ki magyarországi fotóriporterének. Abban az évben Lausanne-ban volt a kelet-európai fotósoknak egy találkozója, száz fotóst hívtak meg, Magyarországról tizenkettőnket, a legkülönbözőbb műfajok képviseletében. Ott mutatott be Lugo Jean-Claude Zullónak, aki akkor szervezte a tudósítói hálózatot. A rendszerváltozás idején elég sok olyan riportot csináltam, a szovjet csapatkivonulástól kezdve a hajléktalan problémáig, ami most a párizsi archívumban van. Dicsekedhetnék, hogy az első pápalátogatásról, az ózdi kohászatról készült fotóim nagyon szépen jelentek meg, de inkább a jó kapcsolat miatt érte meg, ők képviselik a képeimet külföldön. Amikor kitört a jugoszlávai háború, Magyarország már nem volt olyan érdekes, és nekem már évek óta nem fontos, hogy nagy energiával dolgozzam egy-két kép megjelenéséért. Itthon másfél évig nem volt munkám, utána jött az Európa, kilenc hónapig, és aztán megint semmi, akkor voltam munkanélküli segélyen majdnem egy évig.

— Megviselt?

— Ha a buddhizmushoz hasonlítom, akkor az 1990 utáni időszak a megvilágosodásom kora volt. Talán egy gyors kamionhoz is hasonlíthatnám magam, amiből kizuhantam, és nem is ez zavart, hanem az, hogy rádöbbentem arra, menynyire egyedül vagyok, és semmit nem jelent az, hogy valamihez értek, hogy valamit csináltam. Amikor a csepeli munkásokkal együtt álltam sorban a munkanélküli segélyért, az elég nehéz volt, bár örömmel álltam velük, nem arról van szó. Nem volt munkám, láttam, mennyire zárt ez a sajtóvilág, és nem lett volna szívem bárkit is kitúrni a helyéről. Nem is próbáltam meg kopogtatni. Azért, mert nekem valami nem sikerül, még nem tudok haragudni arra, akinek jól megy. Folytattam az ózdi sorozatomat, jártam a különböző tüntetésekre. Én pontosan tudom, hogy mi érdekel a világban, és ez független attól, hogy van-e állásom vagy nincs. Csak valahogy lelkileg hatott rám ez az egész, sokszor tehetetlenségi nyomaték volt rajtam, nem volt elég pénzünk, két nagy gyereket nevelünk, az anyósomék meg azt látták, hogy sokszor otthon ülök, és ez állatira zavart. Szerencsére nagyon nyugodt családi körülmények között élek, a feleségem átsegített mindenen.

Aztán 93 végén elindult a Griff újság, és megkérdezték, hogy akarok-e ott dolgozni. Az a lap már nem érte el a Képes 7 színvonalát, akkorra a fotóriport kivonult a magyar sajtóból, és a fotó mint illusztráció kapott szerepet, de mindenféleképpen örültem a lehetőségnek, hogy megint tudtam valahol dolgozni.

Én tudom, hogy sok minden az én hibámból történik, de vállalom, erre a rövid időre már nem akarok megváltozni. Nem véletlen, hogy nem egyformán gondolkodunk, és ez jó. Sokszor szemére vetik ezt az embereknek, holott attól érdekes a világ, hogy sokféleképpen látjuk. Így is zavar, hogy nem tudok annyira háttérben állni, hogy bizonyos emberek ne bántsanak meg, ne éreztessék, hogy ők valakik. Én félrevonulva szeretek élni, és nem érzem, hogy azért, mert sikereim voltak, nekem különös elvárásaim lennének. Ilyen szempontból magamban le is rendeztem ezeket a dolgokat, és teljesen természetesnek tűnt, hogy volt ez a szünet. Azóta más dimenzióban élek, nem vagyok benne a forgásban, nem is vágyom rá. Jobban zavar, hogy rengeteg energiámat elveszi a pénzkereső „szabadúszás”, és kevés időm marad a terveim megvalósítására.

De arról a területről, amin dolgozom, még kiderülhet később, hogy érdekes lehet - főleg, ha be tudom fejezni a tervezett könyveimet. Ez a visszavonulás azt eredményezte, hogy egy kicsit a saját gyűjteményemmel is tudtam foglalkozni. Ezek nem pillanatképek - én hosszú távon gondolkodom -, és összefüggnek azokkal, amiket húsz évvel ezelőtt fényképeztem. Van ugyanis egy választópont a fotográfusi életemben, 1977, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója alakulásának éve; az az időszak nagyon jótékonyan hatott rám. Egy közösségbe kerültek a kor progresszív fotográfusai, az experimentális fotó képviselői, és mi, akiket akkoriban még nem dokumentaristáknak, hanem riportereknek hívtak. Vitáztunk is, amit én természetesnek éreztem, és azt hiszem, tanultam belőlük, hiszen a korábbinál tágabb világ nyílt meg előttem. Akkor éreztem rá a dokumentarista fotográfia ízére, azóta használom tudatosan a negatív teljes méretét. Nekem a film széle hozzátartozik a képhez, számomra az a legizgalmasabb játék, amikor a Leica kockán belüli, dinamikus térben a felvétel pillanatában uralom a képmezőt. Ezt nehéz megoldani, nem is mindig jön össze, de a törekvés megvan. Ha filmszél nélkül, „kopaszon” látom viszont valamelyik képemet, az már nem az enyém, mert hiányzik róla valami, ami az egészet összefogja. Minden fotósnak kialakulnak a saját játékszabályai; én minél szigorúbban szeretem a konstrukciót összerakni, bátrabban vágok olyan terekben is, ahol klasszikus szemmel illetlenség lenne. Cartier-Bressonnal értek egyet, ő sem tudja megérteni azt, aki „lazán” fényképez, és nem elég szigorú. Az én „szigorúságomat” az motiválta, hogy az MTI-ben nem tudtam ellenőrizni a nevemben kiadott képeimet, ezért igyekeztem tömöríteni, amennyire lehetett, a képek folthatását.

— Mióta tartasz előadásokat az Iparművészeti Főiskolán?

— 1988-ban hívott meg először Kopek Gábor, hogy tartsak egy kurzust a fotóriportázsról. Féltem tőle, nem vagyok jó előadó, nem szeretek szerepelni. Ezért kidolgoztam egy módszert, és kiderült, hogy mégis tudok valamilyen élményt nyújtani. A következő évtől gyakorlati feladatokat is adtam, és a hallgatók is élvezték, amikor a fotósorozatokat közösen elemeztük. Nekem is nagyon jót tett, hogy fiatalok között voltam. Azóta eltelt néhány év. Úgy látom, hogy a vizuális kommunikáció tanszéken a fotó egyre kisebb szerepet kap, a zsúfolt program miatt a hallgatóknak alig van idejük a feladatokat megoldani. Megtisztelőnek éreztem, amikor hívtak, de szeretnék a fotográfiával még több időt tölteni, ezért én magam nem forszírozom a tanítást.

7 komment

Címkék: fotóművészet (újság)


Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Romanee Conti 2010.09.02. 22:48:03

Benkő Imrét nagyon szeretem. Tanított, sose emlékezne rám, én tehetek róla szart csináltam, de egy dolgot megértetett velem, hogy ez egy szakma. Azóta, ha valamilyen fotós feladatom van, gátlástalanul megcsinálom, semmi nem érdekel, a munkára koncentrálok. Pedíg alapvetően egy konfliktuskerülő vagyok , de ha munka van, tőle tanultam, nem létezik semmi érzelem, meg kell csinálni a feladatot. Voltak nagyon jó tanáraim, de ő volt a legmeghatározóbb szakmai szempontból. Úgy adott egy riporter mentalitást, hogy sose voltam az. (riport félév volt a kurzus, hogy érthetőbb legyen)

Romanee Conti 2010.09.02. 22:58:14

Engedélyt kértem Tímár Pétertől, a Fotoművészet főszerkesztőjétől, hogy az újság cikkeit lehozhatom, természetesen forrás megjelöléssel, ezúton köszönöm neki, ezért egy új sorozat indul, válogatok a Fotóművészet cikkeiből, ami számomra fontos.

Romanee Conti 2010.09.02. 23:14:11

Az utolsó bekezdés nem szerette a blogot, ha érdekel valakit, a link oda mutat

kjapp · https://napfenyesblog.wordpress.com/ 2010.09.02. 23:18:40

jó ötlet ez a sorozat.
kíváncsian várom

pobeda 2010.09.03. 18:51:05

Jöhet a folytatás.Köszönet a főszerkesztőnek.

Romanee Conti 2010.09.03. 20:51:12

@pobeda: ...és még úriember volt, mert amennyire hülye vagyok, a blog helyett email címet írtam hogy miről is van szó, égés volt magam előtt. Ő ezt angolos nyugalommal jelezte. Nem olvassa, de elnézést ezúton is!